Sokat foglalkoztat a veszteségek feldolgozása, a trauma, illetve a gyászmunka.

A gyász, és annak szakaszai nagyon sok színtéren megmutatkozik. Gyászolhatjuk egy szerettünk elvesztését, párkapcsolat megszakadását, költözést, munkahelyet, betegséget, és gyászolhatunk minden olyan életeseményt, amikor nem az általunk elképzeltek szerint alakulnak a dolgok.

Fotó: Canva.com

Nemrég találkoztam egy gyászoló édesanyával, akit a környezete noszogatott, hogy térjen vissza már egy picit régi önmagához. Ő azzal védekezett, hogy hiszen nem telt le a gyászév, joga van szomorúnak lenni. Joga van, sőt, idéztem neki híres népdalunkat, miszerint „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”.

Igen, ezt mondtam, mert többféle gyászt megéltem már, volt, amelyiken fél év alatt túljutottam, de volt, ami több évig tartott, és van, ami még most is tart. Kicsit megszelídült, tudom már kívülről szemlélni, de tudatában vagyok annak, hogy tart még.

Minden gyásznál az életünk előtte, és utána időszakra osztódik, nem tudjuk ugyan onnan folytatni, nem tudjuk meg nem történté tenni.

"KELLJ FEL, NÉZZ TÜKÖRBE, MOSOLYOGJ, ÉS VEGYÉL ERŐT MAGADON!"- mondják ezt nagy megmondó guruk.

Ezt a pszichológia elfojtásnak hívja. Mint tudjuk az elfojtások utat törnek maguknak, és egy váratlan pillanatban, mikor azt hisszük túljutottunk a nehezén lecsapnak, és hidd el, nagyon kegyetlen csapások ezek.

A gyászt MEG KELL ÉLNI!

Picit, vagy nagyon bele kell halni. Szét kell szedni magunkat, le kell süllyednünk a tenger mélyére, mert csak onnan rugaszkodhatunk újra el.

A mélypont az, ahol már minden próbálkozás reménytelen, és megtörténik a totális kudarccal való teljes szembenézés. (Szász 2011)

Innen kezdődik a gyógyulás.

Ami az utóbbi időben foglalkoztat, az a biztonság érzésünk, a kiszámíthatóság elvesztése.

A vírus magával hozta, hogy folyamatosan figyeljünk, éberek legyünk a körülöttünk zajló eseményekre, és azokhoz folyton alkalmazkodjunk, sokszor komoly lemondások árán.

Fotó: Canva.com

Most, mikor a szomszédunkban háború dúl, és említésre kerül saját országunk érintettsége is, összeszorul a gyomrunk, az alapvető biztonságérzetünk rendül meg. A B C D terveket gyártunk fejben, mert fejben már forog a film, ahol a legrosszabb forgatókönyvre is készülünk.

A gyászban az a kegyetlen, hogy elképzeltem egy életet, ami biztonságot adott, és ezt elvették tőlem.

Az én filmembe beleírt valaki, vagy valami külső tényező, és én ott állok, hogy nem ezt akartam. Nem így, miért én, miért így, miért pont ő, miért nem én… a miértek, és a mi lett volna, ha gondolatok pörögnek a fejünkben, és ezek mögül a mondatok mögül sokszor ki sem látunk.

A biztonság alapvető szükségletünk, a hiánya feszültséget szül, a feszültség szorongat, és  elvezet egészen a stressz romboló hatásáig.

De mi lehet az az elég jó megoldás, ami kivezethet a szorongató érzésből?

Mindenkinek más technika, és mindenkinek más idő.

Amit megtehetsz, hogy átgondolod mi az, amire hatással lehetsz, mi az, ami felett van kontrollod, és mi az, ami megnyugtat, kikapcsol, vagy örömed leled benne.

Ezt úgy tudnám szemléltetni, mikor egy pici gyerek játszik a tengerparton, körülötte minden ismeretlen, nagy, zűrzavaros, és rengeteg inger veszi körbe. Eltüntetni nem tudja ezeket a tényezőket, de felmérheti mi ad biztonságot számára. Ránéz a közelben napozó édesanyára, rámosolyog, aki visszamosolyog rá. Kezébe veszi a körülötte fellelhető eszközöket, és szülei biztonságos közelében homokozik tovább, ami örömet okoz számára.

Világunk rémisztő, nagy, kaotikus, és ezernyi impulzus árad felénk, közben vívjuk a saját életünk csatáit is. Mérjük fel, mire van szükségünk, mi az, ami hatással van az életünkre, és mi az, amire befolyással bírunk. Ha túl sok stressz ér, maradj a biztonságot nyújtó körben, és csak akkor lépj ki, ha késznek érzed magad, és a saját belső csatádat már megvívtad.

Nekem nagyon sokat segített Edith Eva Eger szemlélete, aki megjárta az Auschwitzi koncentrációs tábort. Az ajándék, és a döntés című népszerű könyvében írt a megélt borzalmairól, és a szemléletéről, ami hozzásegítette a túléléshez. Nagyon sok mondatot kijegyzeteltem a könyvéből, egy tőle származó gondolatot szeretnék veled is megosztani. Vidd el magaddal, és kívánom, hogy segítsen, és ne feledd, ADJ IDŐT MAGADNAK!

„Szeretem a metaforát, ahogy a hernyó levedli a bőrét, hogy pillangóvá alakuljon és szabadon szállhasson. De megfigyeltem, hogy a pillangó sem repül azonnal, előtte legalább ötvenszer gyakorolja a mozdulatsort. Legyünk mi is olyanok, mint a pillangó! Gondoljuk át, mit akarunk magunkkal vinni, és mit vagyunk hajlandók elengedni az úton. " Edith Eva Eger 

Szeretettel; 

 https://bennedazut.hu/